ynozssa ttolaH

Fehér, klórszagú falak között feküdt az ágyában. Be volt takarva, mozdulatlan volt. Az utóbbi időben rettenetesen lefogyott, mivel hónapok óta nem evett semmit. Arccsontjai kiálltak, a kezén az ujjai eltűntek.
Tátva volt a szája és a plafonra meredt. Fölé hajoltam és a szemébe néztem. Vajon tudta –e, hogy hopp, most itt van, kész vége, ennyi? Vagy csak úgy „hm”?
Nem tudom. Persze sokkal többet kellett volna látogatnom. Szánalmas, hogy az ember, csak akkor reagál valamire, ha az már megszűnt létezni. Én is az vagyok.
Felemeltem a takarót. Vajon hol lehet a lelke? Ő már biztosan tudja, hogy mi van ezután…
A testéből furcsa szag áradt. Lehunytam a szememet és próbáltam az összes emlékemet felidézni róla. Mosolyogtam.
Hiába, a teste már nem ő. Az csak egy ruha, amit magára ölt az ember. Lehet, hogy ez csak egy álruha volt. Mi van, ha nem is ilyen teste lenne a belsejéhez képest? Most biztos, hogy nem.
Lecsuktam szemét és becsuktam a száját, majd csókot leheltem arcára, amitől egyből felébredt álmaimban.