Pont a város közepe felett ültünk merengve I. –vel, hallgatva a kocsik zaját, nézve a fényeket. I. ma különösen csendes volt. Máskor már szólni kell neki, hogy fejezze be a fecsegést, mert mindenkit az őrületbe kerget. Szerintem vicces. Főleg amikor kicsit iszik is hozzá. Arca egészen kipirosodik, szemei csillogni kezdenek és olyan, mint egy kisgyerek; mindenen nevet. Oldalra néztem I.-re.
Hiába, nem tudom nem szeretni.
Nagy sóhaj, majd újra a táskámhoz nyúlok egy szál cigarettáért, de I. erősen megfogja a karomat. Mélyen a szemembe néz.
- Te is…?
- Mi én is? – bár tekintete mindent elárult. Tudtam mire céloz.
- Te is látod…?
Leraktam a táskámat, majd megfogtam a kezét.
- Én is látom őket. Mindenki látja őket. Mindenkivel ugyan ezt teszik. Nem kell félned. –nyugtatom meg.
Rám néz, majd el kezd nevetni. Később én is vele nevetek.
Ekkor bukkannak elő a kicsi kék manók a bokorból, és ránk kötik azt az izét, ami kiszívja az összes érzést belőlünk. Csak egy villanás.
A piros padon ülünk I-vel, ahol egyik éjjel együtt aludtunk. Az érzések nélküli embereket nézzük. Mindketten reméljük, hogy mára ennyi volt, és nem jön több manó.