Mr. Beskendes lázad

5:50. Még 5 percet hagy. Kérlek. Fél 7. Szeretnék a tegnapba visszamenni.
5:50. Ó. Máris tegnap vagy ez még aznap? Netalántán ez már a holnap? Nem baj, már fel kéne kelnem. A padló piszkos. Fel kéne takarítani. A tej holnap lejár.
Munkába igyekszek az esős, hideg reggelen, ami tegnap van, vagy ma. Az erdő úton megyek (mint ahogy mindig), majd amikor a városhoz érek, köszönök a sarkon álló öregnek.
Nem tudom már, hogy ’mikor?’ van most, tulajdonképpen lehetnék 50 éves is. De szerintem nem vagyok annyi, mert még nincsenek barna foltjaim, nem úgy, mint a kedvenc buszvezetőmnek.
Tehát most a munkában vagyok, a hivatalban. Jó itt, mert meleg van és a wc-t is használhatom, ha kell. Van szappan és papír. És még illatos is.
Ebédidő. Nagy színes foltok mögöttük fehér háttér. Szeretnék a holnapra átugrani.
Ebédidő. Vajon most ez sikerült vagy észre sem vettem, hogy máris másnap van? Klórszagú tálcákon rózsaszín pudingok sorakoznak. Az óvoda jut eszembe a tea és Cica.
Minden nyugodt volt és csendes, amíg egy katicabogár be nem repült az ablakon és azt súgta nekem, hogy nem kell minden napnak ugyanúgy végződnie.
Ha belegondolok, igaza van. Szeretnék a tegnapba visszamenni és mást csinálni.
Munkába igyekszek az esős, hideg reggelen, ami tegnap van, vagy ma. Ma nem az erdő úton megyek, mert a szótárban megnéztem a szót: LÁZADNI fogok. Igen. Ma ezt fogom csinálni.
A kocsi úton indulok a munkába. És nem fogok az öregnek köszönni.
Becsukom az ablakokat. Eddig soha nem tettem ilyet, persze, hogy nem, hiszen LÁZADOK.
Nem eszem meg az ebédet. Már nem szeretem az epret.
Az otthonomat még be sem mutattam. Szép fényes. És van egy tükröm is.
Magamat nézem benne a napvégén, ami talán tegnap van vagy holnap lesz.
Elégedetten vigyorgok, kifolyik a nyálam és bugyután nevetek; ma fellázadtam.